Vetsey Károly első egyéni kiállítása 2019. novemberében került megrendezésre Tapolcán a Tamási Áron Művelődési és Kulturális Központban. 

,,A TERMÉSZETBEN ÉLEK"

Köszöntő (Vetsey Szilvia)

Nagy szeretettel köszöntök mindenkit, aki ma eljött édesapám kiállításra. Egy pár szóval csatlakoznék ehhez az eseményhez; az alkotóról, munkásságának gyökereiről és annak forrásairól szeretnék röviden beszélni.

A családban nem ő az első, aki olajfestészeten keresztül fejezte ki önmagát. Édesapja, nagypapánk, Vetsey Gyula szintén csodálatos képeket készített. Rendkívüli tehetsége volt, Dr. Sári Gyula, műgyűjtő, műkritikus 1998-ban a következőket írta róla: " A Vetsey családban nagyon fiatal koromban véletlenül találkoztam egy mellbevágó tehetségű művésszel, akiből akár Munkácsy- rangú festő válhatott volna, de sajnos nem lett az." Ennek okáról a családja sokat tudna mesélni. A kor viszontagságai miatt nem tehetett ismertségre szert. Alkotásainak nagy része orosz megszálláskor eltűnt, tűzbe vészett, majd a kommunista időszak során történt államosítás után elveszítette alkotókedvét. Néhány megmaradt művét védelmük érdekében akkor ő földbe ásta, kútba rejtette, jelenleg pedig ezeket gyermekei, és azok családjai őrzik. Ennek a kiállításnak az alkalmából elhoztunk egy festményét, amelyet a bejárattal szembeni oszlopnál láthatnak. Ezzel a földet látott alkotásával Rá szeretnénk emlékezni, illetve édesapám tehetségének és alkotásainak gyökereire is választ ad a kiállítást látogatók számára.

Gyermekként két nagyon fontos dolgot kaptunk az aputól, amely a mai napig is tart. Közel vitt minket a természethez, feltárta számunkra annak csodáit, később pedig az alkotás iránti elköteleződés példáját mutatta nekünk.

Két dolog, amely elengedhetetlen az ember életében. A természet segít abban, hogy közelebb kerüljünk saját természetünkhöz, az alkotásainkban pedig megnyilvánul természetünk.

Az édesapámat a romantikus irányzathoz húzza a szíve. Képeit a természet iránti mérhetetlen csodálata és szeretete, valamint a lakóhelye iránti rendíthetetlen hűsége inspirálja. Teljes szívével kötődik ehhez a földhöz, ahol él, és kapcsolódik a környezetéhez, a városhoz, a vízekhez, az erdőhöz, a felhős éghez. Minden nap képes úgy körülnézni és rácsodálkozni a világra, mintha aznap látná azt először. Azt hiszem, ez a titka képeinek is.

A másik dolog, amit ő példáz számomra, hogy a tehetség bennünk rejlik. Mindegyőnkben ott vannak az alkotás csírái és csak arra várnak, hogy megfelelő környezetben elkezdjenek kibontakozni. Legyen ez zenével, tánccal, irodalommal, képzőművészettel vagy bármi egyéb módon való megnyilvánulással kapcsolatos, ez egy utazás önmagunkkal, önmagunkban, ami folyamatos táplálással aztán egyszercsak valami szép dologgá nőheti ki magát. Sajnos az oktatási rendszerünk sokszor ezeket a csírákat elfojtja azzal, hogy keretek közé próbál minket tenni, vagy mások véleménye elbizonytalaníthat bennünket, hogy valóban képesek vagyunk-e rá. De én úgy gondolom, nincs ember a földön, akiben ne lenne ott az alkotás iránt vágy és képesség. Az édesapám példája jó erre, és azt üzeni nekünk, hogy csak menjünk előre, találjuk meg a saját természetünkkel való kapcsolatot és amilyen módon lehetséges, fejezzük is azt ki.

Az apu több mint 20 éve fest. Nem láttuk az elején, hova vezet nála ez az út. De azt láttuk, hogy egyre komolyabban foglalkozik vele. Szinte szenvedélyévé vált, önmagát képezte, szüntelenül csak gyakorolt és kísérletezett. Sokszor kritizáltuk, de őt nem tántorított el semmi a képeitől, inkább újrafestette őket. Igazi elköteleződést mutatott. Érdek és elvárások nélkül alkotott és alkot a mai napig. És izgult is a kiállítás előtt amiatt, hogy itt az ideje munkáit megosztania másokkal.

Mindennek a forrása a szívünkben van.
Ott találjuk meg a kapcsolatot mindenhez.
A természethez. Egymáshoz. És önmagunkhoz.

Ezt az utat kívánom Mindenkinek.